Ön buta? Hangzott most egy kérdés. Mély hangon, éjjel, a metróban. "Zazie vagyok" - válaszoltam. "Ön nem buta" - szólt a hang. Nem láttam senkit. Csak a metró zakatolt. Olyan volt, mint egy Mándy-novellában, bár érezhetően komorabb. Félni azért nem kell, gondoltam. Talán moziban vagyunk, az hazai pálya lenne, ott nagy az esélyem.

De a zakatolás nem lassult, és mintha pislákolna a metro világítása. A hangra vártam, pedig vastag, zsíros basszushang volt, és azt nagyon nem szeretem. De ha segít? Az mindjárt más. A legjobb persze Zazie lenne, ő minden bajt megold, sajátját, másét, mindenkiét. Nem szállok ki ebből a sötétedő metrokocsiból, amig meg nem látom Zazie-t. Valaki mintha nevetett volna, nem Zazie, inkább egy rekedt rendőrhang. Na, azok nem segítenek. A nevetés nyúlósan, dallamtalanul körözött körülöttem. Ki akar üldözni?  Ha álmodom, azt csak a következő folytatásban tudom meg, gyakran folytatódnak, mind befejezetlenül. Csak a monoton kattogás, meg ez a szétfolyó nevetés... mint a takony...